9. fejezet - Csak egy kis csata

Sziasztok! Ahogy ígértem, itt van a következő fejezet. Viszont arra az elhatározásra jutottam, hogy bevezetném a kommenthatárt. Ha ti is írók vagytok, tudjátok, mennyire fontos a negatív és a pozitív kritika is. Úgyhogy ehhez a gonosz lépéshez folyamodtam, sajnálom. Egyelőre úgy gondoltam, 2 komit szeretnék kapni a folytatáshoz. Remélem, ezért nem fogtok rám haragudni. :)

Nagyjából háromemeletnyi zuhanás után érkeztem meg a háztetőre, majd a cserepeken gurultam tovább. Már azt hittem, le fogok esni a tetőről, mikor sikerült megkapaszkodnom az ereszcsatornában.

A hangokból sejtettem, a férfi kiugrott utánam. Mivel gyakorlatilag mindenhol megvágtam magam az üvegszilánkokkal, így az ujjaim is véresek voltak, és igencsak csúsztak. Majdnem elengedtem az ereszt, hátha sikerült úgy leérkeznem, hogy nem teszek nagyobb kárt magamban, azonban a srác megragadta a csuklómat, és felhúzott. Lenyomott fekvő helyzetbe, míg én kapálóztam alatta.

- Engedj el! – Kiabáltam.

- Bocs, de megbízásom van, úgyhogy nem tehetem… - Nevetett. – Gyere szépen! – Megpróbált maga után vonszolni, azonban amennyire tudtam, nem könnyítettem meg a dolgát. Egy ideig tűrte, de amint megunta visszakézből pofon vágott, majd lejjebb lökött egy szinttel, a következő tetőrészre.

Nem akartam megvárni, amíg utánam ugrik ő is, hanem futásnak eredtem. A sötétben nem láttam, merre szaladok, így végül nekiütköztem valaminek. Vagy inkább valakinek… Erősen szorította a karomat, én pedig sikoltoztam.

- Sss! Nyugodj meg, Kimie! – Kért. Anthony! Nem is hinné el, mennyire örültem neki. – Maradj itt! Mindjárt jövök.

Leültetett a fal mellé, és arrafelé szaladt, ahonnan én jöttem. Valamilyen tárgy megcsillant a kezében, és azzal támadt rá az idegenre. Nem mertem odanézni. Erősen szorítottam össze a szemem, mert a fájdalmas nyögésektől, amiket hallottam, már azoktól is hányingerem volt. Lábaimat felhúztam, karjaimmal meg lehajtott fejemet takartam el.

Egy ideig még küzdhettek, utána pedig valamelyikük felém szaladt. Ahogy hozzámért, először elugrottam volna előle, ám ő megölelve tartott ott.

- Anthony… - Motyogtam remegő hangon, szorosan hozzábújva. – Ki volt ez?

- Nem tudom. – Megrázta a fejét, vállamra terített egy vékony kabátot, azután felsegített. Az egyik közeli ablakon másztunk vissza az épületbe. Anthony ment előre, majd engem is besegített, ám én megbotlottam, és nekiestem a fiú mellkasának.

- Elment? – Néztem rá reménykedve. Mély levegőt vett, és bólintott. Nem engedtem, hogy továbbinduljunk. Egy darabig csak álltunk ott, míg én szorosan öleltem Anthony-t. Végül felkapott, majd így vitt el az orvosi szobába, ahol Erik várt minket. Felfektettek egy ágyra, majd Erik hajolt fölém.

- Ajaj! – Hagyta el Erik száját az a mondat, amit az ember rendes, képzett orvostól sem hall szívesen. Anthony nyúzott arccal nézte barátját.

- Iratze? – Kérdezte reménykedve.

- Te is tudod, abba belehal… - Intette le Erik. Lenéztem a karomra, hogy tudjam, miért akart egy rúnát rajzolni rám Anthony.

Gyakorlatilag a teljes bal karom véres volt, és minden egyes sebből üvegdarabkák álltak ki. Legszívesebben felkiáltottam volna, amint megláttam, azonban a döbbenettől még erre sem voltam képes.

- A fenébe! – Morogta Anthony. – Mivel tisztíthatjuk ki egyáltalán a sebeit? – Tovább folytatta a matatást az egyik fiókban. Erik is odalépett mellé, és egy másikban kezdett keresgélni.

- Kim, nézz rám! – Kért Erik. – Az van, hogy ez egy kicsit fájni fog… - Kezdte. – Megpróbálok gyors lenni, de rengeteg szilánk van a karodban…

- Oké. – Bólintottam.

Fogaimat összeszorítva vártam, hogy elkezdje. Amint az elsőt kiszedte, hangosan sikoltva valamiért a másik kezemmel egyből felé csaptam. Nem találtam el szerencsére.

- Anthony, lefognád? – Szinte még ki sem mondta a srác egyből odaszegezett az ágyhoz. Egészen addig tartott így, míg Erik nem végzett. Arcomat is maga felé fordította, nehogy lássam, mit csinál Erik.

Egész idő alatt próbáltam elszakítani magam onnan. Még az is megfordult a fejemben, elszaladok, esetleg elbújok valahol, mert még ha benne is vannak a szilánkok, még akkor sem fáj annyira, mintha Erik épp kiszedné.

Ugyan végig rugdostam, egyikük sem szólt érte. Anthony megkísérelt nyugtatni, bár ő is sejtette nem fog vele semmire menni. Miután az utolsót is kihúzta, kiadta Anthony-nak az utasítást, most semmiképp ne engedjen el. Én ijedten néztem rá. Erik valamilyen átlátszó üveget tartott a kezében, amiben valamilyen alkohol lehetett. Azt borította meg, nekem pedig könnyek szöktek a szemembe, ahogy csípni kezdett.

Véleményem szerint elég sok idő telt el, mire végre bekötözte a karomat, és a többi, kisebb sebeimet is ellátta. Amint felkeltem, gyakorlatilag abban a pillanatban viszontláttuk a vacsorámat is.

Anthony visszakísért a szobámba. Megpróbált rávenni, hogy igyak valamit, de nem járt sikerrel. Láttam, mondani akar valamit, azonban meggondolta magát.

- Mondd csak! – Nyögtem az oldalamra fordulva.

- Nem fontos. – Legyintett. – Majd reggel megbeszéljük.

Ezután azzal a kijelentéssel odalépett az ablakhoz, hogy itt marad egész éjszaka, nehogy visszajöjjön az illető. Mondjuk, ha vissza akarna jönni, akkor így is, úgy is idejön, nem?

Átöltöztem másik ruhába, ezeket, a véreseket pedig bedobtam a szennyes kosárba. Ezután ledőltem az ágyamra, hátha el tudok aludni, ám ez nem sikerült. Anthony-t néztem, aki úgy állt egyhelyben, mintha egy szobor lett volna.

- Anthony? – Szólaltam meg végül fél óra múlva. Felém fordította a fejét, és kérdőn nézett rám. Mondjuk ezt csak feltételeztem, mert az utcáról beszűrődő fény éppen hogy csak megvilágította az arcát. – Tudsz römizni?

- Igen. – Felelte meglepetten.

- És nincs kedved játszani? – Kérleltem.

- Van kártyád? – Jött közelebb, miközben én csak a fejemet ráztam. Tudtam, ő ezt látja, hisz mindig is kitűnően látott a sötétben. – Mindjárt jövök.

Míg ő átszaladt a szobájába, én felkattintottam az éjjeliszekrényemen álló lámpát. Gyakorlatilag pár pillanattal később pedig Anthony is visszaért kezében két paklival. Leült velem szemben, megkeverte a lapokat, aztán osztott. Egy ideig játszottunk. Mindig vesztettem.

- Ez nem fair! – Kezdtem duzzogni. – Hogy csinálod? - Anthony nevetve, a fejét rázva láthatóan jól mulatott, de a kérdésemre nem válaszolt. – An-tho-ny! – Nyafogtam szótagolva a nevét, minden egyes magánhangzót hosszan ejtve ki, és miden mássalhangzót erősen megnyomva.

- Úgy hogy igencsak látszik rajtad, ha éppen Jokert húztál, meg hogy milyen lapjaid vannak… - Kezdte sorolni.

- Te meg pókerarccal ülsz végig. – Fejeztem be helyette.

- Ezért jó neked, hogy nem vetkőzős pókert játszunk. – Csipkelődött.

- De billiárdban meg simán megverlek. – Nyújtottam ki rá a nyelvem.

- Persze, mert én inkább verekedni tudok az ütőkkel…

- Leginkább a dákókkal. – Javítottam ki.

- Akkor legyen az! – Kócolta össze hajamat.