1. fejezet - Régi ismerős

És már hoztam is az első fejezetet. Kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá, úgyhogy kérlek szépen titeket, hagyjatok egy komit, vagy egy pipát, ha elolvastátok. Előre is köszönöm. :D:D

- Jól vagy? - Nézett velem szembe egy szőkés-barnás hajú, kék szemű fiú. Arca jobb oldalán egy halványpiros foltot, homlokán pedig egy kisebb vágást láttam, mintha valaki nemrég megütötte volna, utána pedig lefejelt volna valamit.

- Azt hiszem... - Nyögtem, amint egy kissé magamhoz tértem, azonban teljesen nem sikerült, mert szédültem. Megpróbáltam felkelni, de ő egyből visszanyomott, és helyet foglalt az ágyam mellett lévő széken. - Hol vagyok? - Tettem fel a kérdésemet, miközben körbenéztem a szobában.

Kinézetre egy teljesen normális dolgozószobának tűnt. Faltól falig könyvespolcok álltak, amik csak úgy roskadoztak az értékesebbnél értékesebb, és öregebbeknél öregebb könyvek. Az egyik sarokban egy kis íróasztal állt három székkel.

A helyiség közepén egy ovális, majdhogynem kerek, asztal helyezkedett el. Nagy valószínűséggel dióból lehetett a színéből ítélve. A lábai úgy néztek ki, mintha két faragott oroszlán lenne, amik a szárnyaikkal tartják az asztallapot.

A szoba másik sarkában egy vérvörös kanapé volt. Ezen feküdtem én.

- Emlékszel, mi történt? - Kíváncsiskodott a srác lényegre törően. Én oldalra fordítottam a fejem, mire ő felsóhajtott. - Akkor arra, hogy egyáltalán ki vagyok?

- Persze, hogy emlékszem, ki vagy, Anthony! - Néztem rá ingerülten.

- Tudom, hisz általában maradandó élményeket okozok az embereknek... - Kacsintott.

- Na, tudod ám! - Keltem fel, és ebben ezúttal még ő sem tudott megakadályozni. - Olyan rohadtul vicces tudsz néha lenni. - Gúnyolódtam, amire ezúttal meglepő módon nem reagált.

Térdeimre támasztottam a könyökömet, majd tenyerembe temettem az arcom. Lassan kezdtek beugrani az emlékeim az előző éjszakáról. Legszívesebben azt kívántam volna, bár ne jönnének elő.

Karjaimat magam köré fonva görnyedtem össze. Igyekeztem visszatartani a feltörni készülő könnyeimet. Eközben magamon éreztem Anthony furcsa pillantását, ami egyszerre volt megvető és csak egy árnyalatnyit megértő.

- Köszönöm kérdésed, jól vagyok. És te? Rég találkoztunk. Mióta pedig megérkeztél, mindig elkerültük egymást... - Szinte meg sem hallottam, amiket mondott, mert egyszerűen nem tudtam erre koncentrálni.

Hallottam, amint felkel, és elsétál a szoba másik felébe. Kicsit matatott az asztalon, majd ismét visszaült mellém. Megragadta a vállamat, hátradöntött, aztán a kezembe nyomott egy forró csésze teát. Belekortyoltam a lébe, ami kis híján leégette a torkomat.

- Óvatosan! Nem lenne jó, ha most meg túl forró dolgok miatt lennél rosszul... - Nevetett saját kis poénján, amit én nem értettem, pontosan mire is akar vele utalni.

- Semmit sem változtál, ugye tudod? - Húztam fel lábaimat is a kanapéra.

- Sejtettem. - Húzta el a száját. - Valahogy te mindig csak a rossz oldalamat látod.

- Miért? Van másik is? - Vágtam vissza idegesen.

- Hát, nem is tudom... - Nyújtózott el a széken, amitől a rajta lévő világosszürke póló feljebb csúszott a hasán, így felfedte az alatta rejlő kockákat. - Feltételezem, most kifejezetten hálás lennél annak, aki ellátná az úgynevezett barátod baját.

- Igen. - Ismertem el belenézve a sötét színű teában, aminek a tetején láttam a saját arcomat. Szemeim alatt hatalmas karikák díszelegtek, valamint egy kis heg az bal arcomon, ami nagy valószínűséggel a tegnap esti verekedésből származott.

- Akkor helyben vagyunk! - Csapta össze diadalmasan a kezeit. Én értetlenül bámultam Anthony-t, ám ő nem adott egyből választ.

- Na? - Unszoltam, hátha sikerül valamit kihúznom belőle. Mivel ezzel sem mentem semmire, felálltam, és elindultam az ajtó felé. Kicsit szédültem, de nem igazán érdekelt.

- Hová igyekszel? - Kiáltott utánam, mikor kiléptem a hosszú folyosóra.

- Azt hiszem, Erik-hez... - Vontam vállat félig felé fordulva, hogy láthassam a reakcióját. - Ha te nem, akkor ő biztosan mond majd nekem valamit.

- Jól van. - Állt fel ő is, majd visszahúzott a szobába, és becsukta mögöttünk az ajtót. - Szóval az van...

Csendben elsétált a kanapéhoz, mert tudta, így csak még jobban idegesíthet. Intett, üljek le én is. Megtettem, amit kért. Talán most először az elmúlt években.

- Előbb ígérd meg, bármit mondok, nem veszed túlságosan magadra, mert tegnap este is egy kicsit túl voltál pörögve, és eluralkodtak feletted a lányos attitűdök... - Húzta a száját féloldalas mosolyra, aminek általában senki sem tudott ellenállni. Általában…

- A lényeg... - Próbáltam sürgetni. Mivel várakozón nézett rám, míg helyet foglaltam, hozzátettem. - Megígérem.

- Mikor a te drágalátos barátod elég szépen helyben hagyott, én pont akkor értem vissza az Intézetbe. Te, kérlek szépen, a földön fetrengve zokogtál, és kiabáltad, mennyire gyűlölöd a srácot. Aztán meg... - Vont ismét vállat. - Valamilyen oknál fogva eltörött az orra. - Láttam, teste rázkódik a röhögéstől, ám megkísérelte ezt elrejteni előlem.

- Oké. - Bólintottam ridegen. - Köszönöm, de ugye azt tudod, ez nem változtat azon a tényen, hogy még mindig...

- Seggfejnek tartasz, és utálsz? - Fejezte be helyettem némi túlzással. - Ez nem is akkora probléma. - Ugrott talpra. - Én már annak is örülök, hogy beverhettem annak az öntelt baromnak, aki egyáltalán nem érdemel meg téged. Most pedig pihenj egy kicsit! Jót fog tenni. - Azzal valamilyen dallamot dúdolva kisétált a folyosóra.

- Várj! - Szóltam utána, de ő még csak meg sem fordult. Utána rohantam, de ő már túl messze járt. - Anthony! Ha ő nem, akkor ki?

Anthony úgy tett, mint aki nem hallotta meg a kérdésemet, és csak ment tovább. A folyosó végén felkapott egy macskát a földről, majd elkanyarodott.

Pedig pár kérdést még annyira szerettem volna feltenni neki. Viszont most már mindegy. Majd egy következő alkalommal.