3. fejezet - Úton

Kicsit rég jártam erre, de itt vagyok... Jó olvasást! :)

„- Add a kezed! - Nyújtotta felém a kezét Adrian, viszont én nem voltam hajlandó megfogni.

Kint álltam egy régi, romos vár egyik párkányán, Adrian pedig épp az ablakon hajolt ki, hátha vissza tud hívni az épületbe. De nem. Nem akartam neki engedelmeskedni, ezért ő is elkezdett kimászni utánam.

- Menj vissza! - Üvöltöttem. - Menj vissza, vagy leugrom! – Eközben az alattunk lévő, háborgó tengerre pillantottam, ami mintha csak arra várt volna, hogy tényleg belevessem magam.

- Nem ugrasz te le... - Próbált gyengéden ellenkezni, viszont ezzel inkább csak saját magát próbálta győzködni, mintsem engem.

- Fogadjunk! - Horkantam fel arrébb lépdelve. Mivel nagyon keskeny volt a párkány, és az eső is egyre jobban kezdett esni, így nagyon hamar vizes lett és csúszós. Úgy tűnt, mintha még az éghajlati elemek is velem lennének…

- Kérlek, gondold át még egyszer! - Nyúlt a kezem után. Sikerült is volna elérnie, de ahogy arrébb ugrottam, megcsúsztam, és észveszejtő sebességgel zuhantam lefelé.

Már felkészültem a vízbe csapódásra, de hiába vártam, nem következett be. Mintha valami finom anyag simult volna a bőrömhöz, és nem a jéghideg víz. Lassan elemeltem karjaimat a szemem elől, és ekkor láttam, hogy nem a tengerben kötöttem ki.

Apró, fehér tollakkal voltam körülvéve. Bármerre néztem, nem láttam mást. Hanyatt dőltem volna a puha anyagban, viszont helyette, valami vörös folyadékban találtam magam. Lassan jöttem csak rá, ez vér. Rengeteg vér...”

- Kimie, ébredj! - Rázta meg valaki a vállam erősen, határozottan. - Hallod, Kimie? Csak álmodsz...

Sikoltva tértem magam magamhoz. Arcom nedves volt könnyeimtől, a takaró pedig teljesen derekam köré csavarodott forgolódás közben. Nagy nehezen ülő helyzetbe küzdöttem magam, majd karjaimmal átfogtam térdeimet, és még jobban zokogtam.

Az illető leült mellém, azután nagyon bizonytalanul magához ölelt. Valamit suttogott a fülembe, ám ezt nem hallottam a saját ordításomtól. Nagy valószínűséggel, ezzel ő is tisztában volt. Végül azt hiszem, ismét elnyomott az álom.

- Nem jössz vacsorázni? – Érdeklődött Erik benyitva az ajtón. Eddig az ablaknál álltam, és üveges tekintettel bámultam ki a zajos, sötét, Detroit-i éjszakára, valamint az épp leeső hópelyhekre, ám most éreztem, muszáj Erik felé fordulnom.

- Ha nem gond, akkor kihagynám. – Néztem rá bocsánatkérőn. – Inkább elmennék sétálni…

- Rendben. – Egyezett bele bólintva. – Vigyázz magadra! Majd reggel találkozunk. Jó éjt!

- Jó éjt! – Válaszoltam csendesen. Ezután elbattyogtam az itteni, új ágyamhoz, kihúztam alóla a bőröndömet, és elővettem egy másik ruhát.

Gyorsan lezuhanyoztam, megszárítottam a hajam, és felöltöztem. A tükörben alaposan szemügyre vettem magam. A pupilláim még mindig nagyon tágak voltak, ráadásul a szemem alatt hatalmas, lila karikák díszelegtek. Úgy véltem egy kis smink talán segít majd a kinézetemen. Azonban amint végeztem, rá kellett jönnöm, rosszul gondoltam, de azért mégiscsak jobb volt, mint lőtte.

Végül elindultam. Ahogy végigmentem a kihalt folyosókon, csak a saját lépteim zaját hallottam, és egyre gyorsuló lélegzetvételemet.

Úgy éreztem, nincs rendben valami, és fogalmam sem volt, miért gondolom ezt így. Azonban most csak arra tudtam koncentrálni, hogy minél előbb eltűnjek az Intézetből. A reggel történtek óta nagyon nyomasztónak találtam ezt a helyet…

Amint kiléptem az ajtón, rohanni kezdtem, viszont nagyon hamar beleütköztem valakibe, és majdnem felborítottam. Anélkül, hogy ránéztem volna, továbbszaladtam. Ő utánam kiabált, de nem akartam megfordulni. Ugyan a nevemen szólított, ám a tudatomig nem jutott el, ez csak akkor lehetséges, ha ismerjük egymást.

Elképzelésem sem volt, hova tartok. Egyszerűen mentem, amerre a lábam vezetett. Már jó messze járhattam, amikor megéreztem, milyen hideg is van idekint valójában. Tudtam, vastagabb kabátot, és nem cicanadrágot meg egy topot kellett volna húznom, csakhogy általában én nem szoktam fázni, bármilyen hideg is volt.

Az emberek, akik mellett elhaladtam, mind jól megnéztek maguknak. Akire volt bátorságom ránézni, annak a szemében azt láttam, azt gondolja, elmebeteg, vagy drogos vagyok. Utóbbit még inkább el tudtam képzelni, mert a szemeimen még mindig látszott, hogy előző este Adrian valami erőset adhatott be nekem. Abban meg biztos voltam, ő fejlesztette ki, mert mint nemrég rájöttem, szabadidejében egy pincében van, és drogot készít…

- Hé, az nem ő? – Hallottam valakinek a hangját az utca másik oldaláról, mikor megálltam egy percre kifújni magam.

- De, az tuti ő! – Válaszolt neki egy másik. A szemem sarkából oldalra pillantottam, és valósággal ledöbbentem. Ez az a night club volt, ahova előző este Adrian hozott. A bejárat előtt pedig pár haverja állt, akikkel tegnap este is itt találkoztunk. Hogy kerültem ide? Pedig én nem is akartam ennek a helynek még csak a közelébe sem jönni…

Adrian két barátja körülnézett, nem jön-e autó, aztán felém vették az irányt. Mivel nekem szó szerint földbe gyökerezett a lábam, mozdulni sem tudtam.

- Szia, drága! – Ragadták meg a fiúk mindkét karomat. – Csak nem szórakozni jöttél? – Azzal már vittek is a szórakozóhely felé.

- Engedjetek el! – Nyögtem ki nagy nehezen az első kisebb sokkot követően.

- Nem lehet. – Rázta meg egyik a fejét. – Adrian azt mondta, ha látnánk téged, mindenképpen vigyünk be hozzá, mert nagyon szeretne beszélgetni veled…

Ahogy ezt kimondta a srác, akinek megjegyzem még a nevét sem tudtam, rájöttem legbelül végig az volt a tervem, idejövök, és jól beolvasok Adriannek.

- Rendben. – Bólintottam kirántva karjaimat a fiúk szorításából. – Ha beszélgetni akar, hát beszélgessünk!