5. fejezet - Piszkos dolgok II.

Sziasztok! :D A szavazás végeredménye, mint láthattátok a hétfőre és a péntekre esett. Ígérem, megpróbálom tartani magam ehhez a két naphoz, viszont a következő pár hét kicsit zűrös lesz, mert még a nyaralások sem tisztázottak, meg rokonok is hívtak magukhoz... De remélem, azért majd tudom időben hozni az új részeket. :D Addig is jó olvasást! :)

- A rohadt életbe! – Kiáltotta, aki pár pillanattal ezelőtt lépett be az ajtón.

Hallottam, felénk közeledik, ezt követően pedig megragadta Adriant, akit szó szerint lerángatott rólam. Ekkor pár pillanatra biztosan elvesztettem az eszméletemet, mert nem emlékszem semmire.

Csak arra tértem magamhoz, valaki felültet, és a vállamra terít egy nekem nagyjából a combom közepéig érő, kellemesen meleg kabátot, ami a sajátja. Az ajkai mozogtak, tehát mondania kellett valamit, csak nekem ezek a szavak nem jutottak el a tudatomig.

Lehunytam a szemem, és nevetve hátradőltem. Az idegen felemelt a kanapéról, és elindult velem kifelé. A kábulatban még láttam, ahogy Adrian a földön fekszik.

- El sem hiszed, mennyire dühös vagyok most! – Bosszankodott valaki, mikor már kiértünk a night clubból. – Nagyon! - Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, az a srác beszél, aki a karjaiban tart.

- Azt a! – Ámultam el nevetve. – Találkoztunk már?

- Kimie, nézd! – Tett le egy eldugott sikátorban álló autó motorháztetejére a srác, majd két oldalamon támaszkodva, mélyen a szemembe nézve beszélt hozzám. – Megint narkóztál, és ittál… Csak azért viselkedsz így… Holnap már erre a beszélgetésre sem fogsz emlékezni…

- Ne emlékeznék egy ilyen isteni kinézetű pasira, mint te? – Csodálkoztam el. – Az hatalmas teljesítmény lenne tőlem… De tudod, mit? – Kérdeztem boldogan nevetve.

- Igen? – Sóhajtott fel. Szemében láttam, sikerült az előbbi kijelentésemmel zavarba hoznom.

- Tegyünk róla, hogy biztosan ne felejtsem el! – Azzal egyből, mindenféle előjel nélkül megcsókoltam. Kicsit meglepődtem, amikor ő viszonozta. Kezei hajamba túrtak, és ha a megérzésem nem csalt, akkor ő sokkal kevésbé szerette volna ezt befejezni, mint én.

Kezeimet eddig a fiú mellkasán tartottam, ám egyre lejjebb csúsztak csókolózás közben. Végül elértem a sliccéhez, és elkezdtem lehúzni. A szőkeségnek ekkor felpattantak szemei, majd hirtelen elengedett, és egy lépést tett hátrafelé.

- Nem, Kimie! – Szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon. – Ha józan lennél, talán, de így nem! Azt hinnéd másnap, csak kihasználtalak! – Ragadta meg két kézzel arcomat. Őszintén mondta, amit mondott, de nem tudott izgatni a dolog…

- Ugyan! – Ellenkeztem. – Ha úgysem emlékeznék rá… - Azzal ajkaimat újra a fiúénak nyomtam.

- Kimie! – Mondta két heves csók között. – Kimie, ezt talán… Talán nem kéne…

Egy kis ideig még egyikünk sem hagyta abba, ám utána egyszerre fújtunk visszavonulót. A srác furcsán nézett rám, mint aki azt próbálja eldönteni, mit tesz épp helyesen, vagy mit nem. Én csak mosolyogva ültem vele szemben.

- Visszaviszlek az Intézetbe. – Jelentette ki végül felsóhajtva.

- Hova? – Néztem rá értetlenül, miközben megragadta kezemet, és beültetett az autóba.

- Az új otthonodba… - Magyarázta türelmesen, míg ő is beszállt, majd nagy sebességgel kilőttünk. A megengedettnél biztosan többel hajtott, viszont ahogy elnéztem, ő sem foglalkozott ezzel.

- És ebben az új otthonban… Ott vagy te is? – Néztem rá reménykedve, boci szemekkel. Az ajkába harapott, majd bólintott. – Király! Remélem, nagyon közel leszünk egymáshoz… - Dőltem hátra elégedetten.

Ezután már csak akkor tértem magamhoz, amikor a fiú letett egy kényelmes ágyra, és távozni készült. Én hirtelen megragadtam a karját. Ez látszólag őt is megdöbbentette.

- Nem maradhatnál? Egy kicsit… - Kérleltem feltérdelve, hogy magamhoz tudjam ölelni.

- Jól van. – Egyezett bele némi gondolkodás után.

- Fantasztikus! – Kiáltottam lerántva magam mellé, aminek az lett a vége, hogy egymásba gabalyodva feküdtünk az ágyon. – Egyébként… Elárulnád a neved? Ha te már valamilyen oknál fogva tudod az enyémet, igencsak sportszerű lenne, ha én is tudnám a tied…

- Anthony Ocean. – Súgta a fülembe.

- Olyan ismerős vagy, Anthony… - Ásítottam magunkra húzva a takarót. – Olyan ismerős vagy…

- Feltételezem, arra még emlékszel, hogy mi vagyok… - Kérdezte gúnyosan, ám nem tudtam érte haragudni, annyira elbűvölt. Mikor megráztam a fejem, tovább kérdezett. – De az csak megy, te mi vagy…

- Mi van? – Néztem rá nevetve. – Azt hiszem, neked elmentek otthonról… Főleg, hogy mi mások lehetnénk, mint emberek? – Mulattatott a srác, be kell vallanom.

Ezután valami olyasmit mondott, akkor senkinek nem beszélhettem piásan az Árnyvadász-világról. Mondjuk biztos voltam benne, csak rosszul hallottam valamit. Még egyszer megcsókoltam, majd végleg elaludtam.

Reggel egy telefon csörgésére ébredtem. Átfordultam a másik oldalamra, és a fejemre húztam a takarót, mert biztos voltam benne, nem az én telefonom szól. Abban a pillanatban valaki megmozdult mellettem, és káromkodva nyomta ki a készüléket.

- Mi? – Kaptam fel a fejem ijedten. A srác mosolyogva nézett rám. – Anthony… Hogy? Mi? Most akkor…? Izé… - Hebegtem-habogtam a félmeztelen fiú láttán. Ráadásul rajtam sem volt más fehérneműn kívül…

- Nem. – Nyugtatott meg visszadőlve. – Nem emlékszel semmire?

- De… Rémlik, hogy Adriannél voltam… Te jó ég! – Suttogtam. – Lefeküdtem vele?

- Nem. – Rázta meg a fejét. – Épp akkor értem oda, amikor már elkezdte kiszívni a véredet…

- És hogy kerültünk mi ketten ide? – Tettem fel abban a pillanatban a kérdést, hogy eszembe jutott minden egyes kis piszkos részlet a tegnap estéről. Tenyerembe temettem az arcomat. – Köszönöm. – Nyögtem már sírva.

- Most mi a baj? – Ölelt magához.

- De szégyellem magam. Amit tegnap este csináltam… Hát, tudod… Én sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak…

- Nyugi! – Simogatta a hátamat. Meglepett Anthony törődése, mert ilyet még nem igazán tapasztaltam tőle. Szóval most sikerült meglepnie. Elég alaposan.