7. fejezet - Menni fog

Sziasztok! Itt is van a fejezet, ahogy ígértem, szerdán. Legközelebb kereken két hét múlva hozom a következő részt, mert a következő hónapban rengeteg helyre megyek, és csak így lesz időm. :D Utána pedig igyekszem, ígérem. :D

- Oké. – Egyezett bele Anthony, mikor már vagy két órája sétálgattunk fel-alá az Intézethez tartozó kis parkban. – Akkor mostantól kezdve egészen addig békén hagylak, amíg akármit nem akarsz tőlem. Jó lesz így?

Bólintásomra mintha némi csalódottságot fedeztem volna fel Anthonyn, viszont azt a keveset is elég jól tudta titkolni. Csendben indultunk vissza az épületbe, szigorúan betartva a két lépés távolságot.

Ahogy odaértünk a bejárathoz, megéreztem, valaki figyel. Megfordulva Adriant láttam a kapu előtt ácsorogni. Egyenesen engem nézett.

Vettem egy mély levegőt, és felé indultam. Anthony megragadta a karom, hogy visszatartson. Kételkedve nézett egyszer rám, egyszer a srácra.

- Nézd, tényleg nem akarok beleszólni abba, mit, és hogyan csinálj, de… ez legyen nálad, rendben? – Azzal egy késféleséget, egy tőrt nyomott a kezembe.

- Kösz, de nem fog kelleni. – Adtam vissza neki, majd mielőtt még ellenkezni kezdett volna, elindultam Adrian felé. Tudtam, Anthony végig rajtunk tartja a szemét. Mikor úgy éreztem már elég közel vagyok a fiúhoz, megálltam. Ő a kapu vasrudaiba kapaszkodva nézett engem. – Mit akarsz itt? És hogy a francba jöhettél ki nappal?!

- Ja, csak egy tündér segített… - Vont vállat. – Nem nagy ügy. Tudod, mennyire féltik a szárnyaikat? – Mikor rájött, nem válaszolok, folytatta. – Csak azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek…

- Na, ezt ne! – Kezdtem kiabálni vele. – A tegnap meg a tegnapelőtt este után, nem vagyok rád kíváncsi. Soha többé nem akarlak látni… - Ugyan kicsit fájt ezt kimondanom, mégis jó döntést volt, és egy könnycseppet sem hullajtok ezért a fiúért.

- Kérlek, Kim! – Tette össze a kezeit, mintha épp imádkozna. – Megígérem, ez volt az utolsó. Ezentúl nem foglak semmire sem kényszeríteni, ha nem akarod…

- Valóban? – Húztam fel egyik szemöldököm. – Csak tudod, engem ez egy cseppet sem érdekel. Úgysem vagy képes betartani, amit ígérsz… Most pedig menj el, és tényleg ne akarj még egyszer találkozni velem, mert azt nagyon meg fogod bánni… - Kezdtem fenyegetni, mikor valaki hirtelen megragadott hátulról.

- Kim, szerintem megértette. – Súgta a fülembe Erik. – Ne akarj bajt hozni magadra! – Befelé kezdett húzni, miközben én dühös pillantást lövelltem Adrian felé.

- Majd meglátjuk, ki nevet a végén! – Kiáltotta még utánunk Adrian, azután eltűnt.

- Erik, engedj el! – Követeltem. – Attól, hogy Árnyvadász vagy, még nem…

- Nem engedlek, amíg le nem nyugszol. – Jelentette ki keményen, azután leültetett a konyhaasztalhoz. Mikor jutottunk el idáig?

Felpattantam, hogy kiszaladjak az ajtón, ám Erik vagy ezerszer gyorsabb volt, és beállt elém. Szúrósan néztem rá, hátha kienged, ám ehelyett visszakormányzott.

- Mit kérsz cserébe? – Próbálkoztam valami zsarolásfélével.

- Nagyon feldúlt vagy, ugye? – Dőlt hátra, és nyújtózott el velem szemben. Egy ideig a szemébe nézve álltam a sarat, ám végül megadtam magam, és én is hátradőltem. Helyeslően bólintottam kérdésére. – Talán le kéne vezetned ezt a rengeteg feszültséget…

- Mégis hogyan? – Kaptam fel ismét a vizet. – Menjek, és öljek veletek démonokat?

- Baromság! – Horkan fel az orrnyergét masszírozva. – Hogy jutott ez az eszedbe? – Költői kérdésére nem várt választ, de kapott.

- Akkor mondj jobbat! Ha már úgysem tudok, mit csinálni…

- Gyere! – Vágott közbe.

Az úgynevezett edzőterem felé tartottunk, ami leginkább egy hatalmas padlástér volt. A srácok leginkább itt szokták gyakorolni ezeket az Árnyvadászos harcolós cuccokat, aminek következtében már többször újra kellett építeni. Erik felmászott az egyik gerendán, és egy kötelet kötözött hozzá, majd egy másikra is kábé hat-hét méterrel arrébb.

- Mássz fel! – Szólt le az ötméternyi magasságból.

Megtettem, amit kért. Addigra ő már a kötélen üldögélt, mintha ez lenne a legtermészetesebb, és a legkönnyebb dolog a világon. Pedig én még csak megállni sem tudtam rajta! A gerendába kapaszkodva néztem Erikre, akinek az arcára elégedettség ült ki.

- Majd szólj, ha végig tudsz menni rajta! – Adta ki az utasítást, majd leugrott. Olyan halkan ért földet, mint egy macska.

- Figyu, nem lehetne, hogy inkább egy olyan gerendán megyek át, ami keresztben van? – Kérdeztem félve, kissé remegő hangon.

- Ez benne a lényeg. – Felelte. – Az túl könnyű lenne, mert elég széles… - Közben néhány vastagabb matracot húzott a kötél alá, ha leesnék, ne a kemény padlóra érkezzek.

- Nézd, amikor az előbb azt mondtam jobbat, nem erre gondoltam… - Próbáltam meg kibújni a dolog alól, ám sejtettem, semmi esélyem nincs rá. - Én nem vagyok Árnyvadász, mint ti...

- Tudom. Viszont gondolj arra, ha már menni fog, akkor nem lesz alattad matrac, és akkor máris jobban fog tetszeni ez a helyzet… - Kísérelt meg elfojtani egy röhögést.

Már épp szerettem volna lemászni, amikor Erik hirtelen ismét mellettem termett idefönt, a magasban. Kezeimet szépen lassan lefejtette az oszlopról, és elkezdett a kötél közepe felé húzni. Annyira remegtek a lábaim, hogy csodálkoztam, hogyhogy nem estem még le…

Erik biztatóan mosolyogva menetelt hátrafelé. Kicsit gyors volt a tempó, de nem izgatott, mert gondolom, Erik csak megtartott volna…

- A következő kört már egyedül csinálod. – Jelentette ki, ahogy a vége felé közeledtünk. – Ha pedig ügyes leszel, lesz egy kis meglepetésem számodra… - Azzal ő leugrott, én pedig gyorsan megkapaszkodtam az ittlévő oszlopban.

- Gyerünk, Kim! A gyakorlás teszi a mestert! – Mondta, mielőtt kilépett volna az edzőteremből egyedül hagyva engem. Ijedten néztem a kötélre, míg végül el nem határoztam, menni fog.

- Meg tudod csinálni! Meg tudod csinálni! Meg tudod… - Suttogtam magamnak, aztán elindultam.